I have the feeling that most of the people I know from my hometown and surroundings, with whom I was going into grammar and high-school have something in common. We love the place we are living. It is nothing special, I believe most of the people feel the same about their hometown and the places around it.
I won't go deep into the talk about why I feel so, cause it isn't anything you can describe, I rather put here a poem of a Hungarian poet. I won't translate the whole poem, just the phrases I had to learn in school and are still sometimes flying in my mind - cause I feel that way. It's quite a hard text to translate.
1.verse:
What are you for me, grim pine-grove lands,
Wilderness of the Carpathian Mountains
Though I admire you, but I don't love you,
And my thoughts don't wander in your valleys
2.verse:
Down on the plains, flat as the sea,
There I feel at home, there's my world
I'm like an eagle which escaped from his prison
When I see the never ending fields.
3.verse
Then my mind flies up
Above the ground near the clouds,
With the smile of the fields
From the Danube to the Tisza .
Last verse:
You are beautiful, plains, at least beautiful for me!
Here was my cradle slewed, I was born here.
Here should the shroud burrow my face, here
should my grave round up above me.
Az Alföld - Petőfi Sándor
Mit nekem te zordon Kárpátoknak
Fenyvesekkel vadregényes tája!
Tán csodállak, ámde nem szeretlek,
S képzetem hegyvölgyedet nem járja.
Lenn az alföld tengersík vidékin
Ott vagyok honn, ott az én világom;
Börtönébõl szabadúlt sas lelkem,
Ha a rónák végtelenjét látom.
Felröpûlök ekkor gondolatban
Túl a földön felhõk közelébe,
S mosolyogva néz rám a Dunától
A Tiszáig nyúló róna képe.
Délibábos ég alatt kolompol
Kis-Kunságnak száz kövér gulyája;
Deleléskor hosszu gémü kútnál
Széles vályu kettõs ága várja.
Méneseknek nyargaló futása
Zúg a szélben, körmeik dobognak,
S a csikósok kurjantása hallik
S pattogása hangos ostoroknak.
A tanyáknál szellõk lágy ölében
Ringatózik a kalászos búza,
S a smaragdnak eleven szinével
A környéket vígan koszorúzza.
Idejárnak szomszéd nádasokból
A vadlúdak esti szürkületben,
És ijedve kelnek légi útra,
Hogyha a nád a széltõl meglebben.
A tanyákon túl a puszta mélyén
Áll magányos, dõlt kéményü csárda;
Látogatják a szomjas betyárok,
Kecskemétre menvén a vásárra.
A csárdánál törpe nyárfaerdõ
Sárgul a királydinnyés homokban;
Odafészkel a visító vércse,
Gyermekektõl nem háborgatottan.
Ott tenyészik a bús árvalyányhaj
S kék virága a szamárkenyérnek;
Hûs tövéhez déli nap hevében
Megpihenni tarka gyíkok térnek.
Messze, hol az ég a földet éri,
A homályból kék gyümölcsfák orma
Néz, s megettök, mint halvány ködoszlop,
Egy-egy város templomának tornya. –
Szép vagy, alföld, legalább nekem szép!
Itt ringatták bölcsõm, itt születtem.
Itt borúljon rám a szemfödél, itt
Domborodjék a sir is fölöttem.
